Nagy a csend, amint belépek a kapun.
Itt nyugszik apám és anyám , de még a gyermekem is, rokonok ismerősök, életem részei.
Megrohannak az emlékek, szegény anyám mennyire  nem tudott élni.Mert élni is tudni kell, szeretni önmagad , hogy mások is szerethessenek.Anyám nem tudott élni, mindig megfedte önmagát valamiért , mindig elkövetett valamit, vagy csak úgy gondolta .
Apám meg nagyon is élt, rövid életében megélt minden megélhetőt, amit mások hetven év alatt sem.
Pici kisbabám meg nem is élt , szinte csak látogatóban járt itt a földön.Élete két hónapja nekem a büntetések , elviselhetetlen fájdalmak korszaka volt.
Isten bocsássa meg , de könnyű szívvel engedtem el, tudtam többet nem  szenved már.
Lassan már  hatvan évvel hátam mögött, elmenni készülök , de nem félek és nem gondolok  rá fájdalmasan.
Igazán szép életem volt, nagy családom körében lassan  csak hallgatok, és melegség önti el a szívemet, elvégeztem , amiért jöttem.
Az unokák  csillingelő nevetése, m int édes forrásvíz a lelkemen.
Életem párja , ha megfogja a kezemet az örök élet  biztonsága járja át a bensőmet.
Mit kívánhat még az ember lánya, ha nem ezt , hogy  szerethessen , és visszanézve nem bánja meg az életet.
Nem mondom, hogy nem  követtem el hibákat, mert mindenki hibázik
Nem mondom , hogy nem kellett nagy csatákat megvívni, nem kellett többször is belehalni az életbe.
Amikor majdnem elveszítettük egymást,amikor más karjaiban kereste  az  elérhetetlent.
De mindennap hálát adok istennek , hogy megengedte , hogy anya lehessek, ezt a csodát nem megélni szinte bűn és bűnhődés.
Leülök a padra és nézem a néma sírokat, nekem beszélnek.
Felnézek az égre és csodálom a  metsző kékséget, a szél felébredését, vihar közeledik, de nem sietek, nem kell sietnem.Még maradok kicsit talán, mert itt a földön is az örök békét keressük.